„Mert semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, és nincs titok, ami ki ne tudódna” (Lk 8,17).

 Ez a figyelmeztetés ma is érvényes: a gyermekbántalmazás gyanúját nem lehet elhallgatni, nem lehet átpolitizálni. És mégis, a parlamentben ennek az ellenkezőjét láttuk.

Semjén Zsolt hétfői felszólalása szomorú példája annak, hogyan lehet a gyermekek védelmét politikai adok-kapokká silányítani. Ami egy társadalom számára a legérzékenyebb és legkomolyabb ügy, azt a kormánypárti kommunikáció egyetlen mozdulattal átterelte a „külföldi titkosszolgálatok” és a „komcsi tempó” elleni küzdelemre. A forgatókönyv ismerős: Kaleta-ügy, Völner–Schadl-botrány, végrehajtói rendszer – mindig ugyanaz a logika érvényesül.

A bűnös csönd helyett zajos önvédelem Semjén nem egyeztetett, nem készült, hanem indulatból szólalt fel. Ahelyett, hogy világossá tette volna: minden gyanút ki kell vizsgálni, minden gyermek érdeke előrébb való, mint a pártpolitika, inkább kikérte magának a „Belzebub-vádat”. Ezzel maga emelte be a pletykát a hivatalos politikai napirendre. A Kaleta-ügyben is láthattuk: a hatalom a csöndet választotta, nem a vizsgálatot. Most zajjal, de ugyanez történt: a lényeg helyett a védekezés. Nem véletlen, hogy Rogán Antal mereven bámult maga elé. Orbán Viktor és Kövér László is döbbenten figyelt. Kósa Lajos pedig, amikor elhangzott, hogy „ilyen aljasság a rendszerváltás óta nem volt”, csak annyit mondott: „de volt.” De az arcokat pásztázva egyértelmű: a Fidesz kommunikációs gépezete pontosan tudja, ami eddig suttogás volt, mostantól országos hír. És ezt nem az ellenzék, hanem a miniszterelnök-helyettes intézte így. A politikai önvédelem helyett politikai öngól született – ugyanaz, mint a Völner–Schadl-ügyben, ahol a lebukás után már csak a kármentés maradt.

A felelősség helyett ellenségkeresés Tuzson Bence előkapott egy jelentést, és kijelentette: külföldi titkosszolgálatok állhatnak az egész mögött. Ez a keretezés nem újdonság: ha baj van, mindig van „külső ellenség”. De mit üzen ez? Hogy a gyermekek védelme nem belső felelősség, hanem külső támadás kérdése. Ez a logika sugallja: nem a gyermek a fontos, hanem a hatalom imázsának megőrzése. 

Megtorlás és fenyegetés Kocsis Máté dermesztő szavai: „soha nem látott megtorlás” vár mindenkire, aki beszállt az ügy terjesztésébe. Ez a mondat nem a gyermekvédelemről szól, hanem a hatalom félelméről. A történelem legsötétebb pillanatait idézi, és mutatja a rendszer reflexét: nem tisztázni, hanem elhallgattatni. 

 És mit mond Orbán Viktor? A miniszterelnök szerint az egész „sötét sejtetés és ócska hazugság”, amit „komcsi tempónak” nevezett. De vajon nem épp az a komcsi tempó, ha a hatalom minden kényes ügyet az ellenségkeresés keretébe tol, és így próbálja elkerülni a valódi vizsgálatot? A mai Kossuth Rádiós interjúban Orbán azt mondta: „ha valaki tények nélkül pedofil bűncselekménnyel vádol meg másokat, bűncselekményt követ el.” Kérdem én: hol volt ez a szigor, amikor éveken át a kormányzati kommunikáció összemosta az LMBTQ közösséget a pedofil narratívával? Akkor nem számított a tények hiánya, nem számított a vádak súlya? Majd az egészet öt perc után, nevetve zárja le: nem lehet könnyű most azoknak, akik a Szőlő utcában élnek. 

Hol van a szembesítés? Hol van itt a gyermek? Hol van a valódi szembenézés azzal, hogy ha akár csak a gyanú árnyéka is felmerül, azt a legnagyobb komolysággal kell kezelni? Gyermekbántalmazás nem politikai ügy. Nem kommunikációs kármentés, nem ellenségkeresés, nem párthűségi kérdés. „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakába, és a tenger mélyére vetnék” (Mt 18,6). Ez az üzenet világos: a bűn, és annak eltussolása a legnagyobb ítéletet vonja maga után. A gyerek az első. Nem a hatalom. Nem a pártérdek. Nem a kommunikációs stratégia. 

Semjén felszólalása, és az arra adott kormánypárti reakciók azt mutatják: a politikai érdek ismét győzött az emberi felelősség felett. És ezért a kérdés marad: ki fogja valóban megvédeni a gyerekeket?

Nem véletlen, hogy engem is újra és újra visszavisz ide a gondolat. Íróként mostanában sokat foglalkoztat, hogyan élnek a gyermekotthonok világában a gyerekek, és mit jelent számukra a védelem – vagy épp annak hiánya. Talán ezért is érzékenyebben hallom, amikor a politika játszmává próbál silányítani egy olyan ügyet, ahol valójában a legkiszolgáltatottabbakról kellene szólnia minden mondatnak.

Dorosz Dávid 

Kiemelt kép: Ksenia Makagonova on Unsplash